Az ezredforduló ikonikus sorozata sokunkban felszabadította a gátlásokat. A most öregedő nők életében persze volt már egy felszabadító-vad korszak, egészen fiatalon, a hetvenes évek elején, a hozzánk megkésve érkező hippi-mozgalommal, még az AIDS előtt. Aztán jöttek a gyerekek, a családi konszolidáció, majd sokunknál a válás, a gyerekeit egyedül nevelő nő küzdelme.

Fiatalkorunk baráti köre szétesett: voltak a házasok, akik jó-rosszul, de átvészelték a válságokat és együtt maradtak, és voltak az egyedülállók - mennyivel jobban hangzik, hogy szinglik -, akik a rövidebb-hosszabb kapcsolatok mellett is, alapjában csak magukra számíthattak. A társadalmi megítélés szerint az előbbiek a szerencsések, utóbbiak a "szegények", de erről, nekem egészen más a véleményem. Munkámnál fogva mélyen beleláttam a "szerencsések" életének hétköznapjaiba, ezért sokszor mentem haza úgy, hogy örültem a magam szabadságának.

Barátaim persze mindig voltak, a második válásom után szinte sportot űztem abból, hogy ki-mindenkit tudok becserkészni. A gyerekeim mellett nekem nem sikerült tartós kapcsolatot kialakítani - senkit nem hibáztatok emiatt, így alakult. 

A "társtalanság" nem okozott önbizalomhiányt, öntudatosan-erősen kezdtem új életet akkor, amikor a gyerekeim felnőttek. A felszabadultság jót tett, vonzottam a nálamnál jóval fiatalabb pasikat. Azonban egyikben sem találtam meg azt az egyetlent, aki kellemes társaság az asztal mellett, jó partner a hétköznapokban, lelki társ és kiváló szerető. Éppen ezért ezek a funkciók teljesen szétváltak nálam.

Bár van néhány barátnőim is, akikkel jó csacsogni, időnként mélyebb beszélgetések is beleférnek, segitjük is egymást ott, ahol lehet, de a lelki társaim rendszeresen férfiak - meleg férfiak.

Egy pszichológus biztos kiderítené, hogy fiatal korom szerelmi csalódásai lelkileg annyira megviseltek, hogy csak olyan férfiakkal tudok igazán nyiltan viselkedni, akik részéről eleve kizárt, hogy visszaélnének ezzel...

Pillanatnyilag el nem tudom képzelni, hogy valaki rendszeresen az ágyamban aludjon, reggel együtt kezdjük a napot és életem minden mozzanatának részese legyen.

Gyanítom, hogy a társkeresési kísérletek is csupán egészséges vadászösztönöm megnyilvánulásai, és mint a sikeres férfiak késztetése, hogy irígylésre méltó partnerük legyen, nekem sem jelentene többet, mint trófeaként felmutatni - látjátok: ennyire jó vagyok, ilyen szép és fiatal pasi van mellettem.

Csakhogy, amikor legutóbb, volt egy ilyen jelölt, kellő időben rájöttem, hogy ez önámítás és a szabadságomat ezért nem érdemes feladni. 

A semmire nem kötelező szex viszont fontos eleme a vitalitás megörzésének, erről lemondani nem tudnék és nem is akarok.

Erre elképesztő mennyiségű fiatal férfi van szerte a városban, akik ugyanúgy nem várnak semmi mást, csak a pillanatnyi kielégülést. Ha nagyon jó, akkor még találkozunk néhányszor, de nem mászunk bele a másik életébe, gondjaiba és örömeibe.

A fiatalság persze relatív, de az biztos, hogy a saját korosztályomban elvétve sem találtam az elmúlt húsz évben olyat, akivel akár egyszer is kedvem lett volna lefeküdni. 

Mielőtt folytatnám a hosszú élet feltételeinek elemzését, nézzük meg, hogy egy idösödő nő mit kezd akkor, ha nincs férje, mert már elvált tőle, vagy mert az életét úgy alakította, hogy eleve nem ment bele a házassággal, tartós együttéléssel járó kötelezettségekbe. 

A sikeres nők libidója - tapasztalatom szerint - semmivel nem kisebb a férfiakénál, csak erről még ma sem illik beszélni. Szexpartnert pedig nem nehéz találni - sosem volt nehéz, csak elég nyitottnak kell lennie az ember lányának, de mostanában, az internetes "társkeresők" világában, gyerekjáték. 

Objektíven: egy nő számára egyedül élni sokkal könnyebb és kényelmesebb, mint valakivel egy háztartásban. Csakhogy ezeknek az egyedül álló nőknek a társadalmi megítélése: "szegény-magányos", ami sokakban rombolja az önértékelést és minden igyekezetükkel párt akarnak találni.

Nálam a dolog úgy kezdődött, hogy utazási programokat néztem, ahol minden ajánlat 2 főre szólt. Aztán, amikor elutaztam valahová és kényelmes ágyban akartam aludni egy normális szobában, akkor kifizettették velem a kétszemélyes szoba árát.

Fokozódott a helyzet azzal, hogy baráti összejövetelekre, esti programokra elvárják az ember lányától, hogy ne egyedül menjen. Azzal nekem semmi bajom, hogy egyedül menjek moziba vagy vacsorázni, de társaságba mégsem vihetem a nálamnál jóval fiatalabb, alkalmi szexpartneremet... 

Na jó, mondtam magamban, ismerek én olyanokat, akik társkeresőn találtak feleséget, és ha férjhez menni nem is akarok, még véletlenül sem, talán el tudok viselni valakit egy laza kapcsolatban, viszonylag tartósan - volt már rá példa, ha nem is a közelmúltban...

Tisztességesen kitöltöttem az adatokat, beírtam a születési dátumomat, fényképet töltöttem fel és napokon át kaptam az ajánlatokat, amiket a gép logaritmusa kiköpött. És itt kezdődtek a bajok: csupa ellustult, pocakos, nyugdíjas férfi, akik imádnak olvasni és kertészkedni, de vélhetőleg rühellik a háztartási munkákat, és ezért keresik a "másik felüket"... Módosítottam a keresési feltételeket, a legutolsó, hosszabb kapcsolatom kondícióit alapul véve a koromnál 15 évvel fiatalabbakra. Csakhogy a "rendszer" úgy döntött, hogy bármit akarok is én, a gép jobban tudja, hogy mi kell nekem, és továbbra is köpködte ki a rezignált nyuggereket.

Kerestem egy másik társközvetítitőt, aztán egy harmadikat is, a mulatság kedvéért, bár mindegyiket meguntam pár nap után, mivel a telefonom állandóan csilingelt a beérkező üzenetektől. Itt már megfogadtam a barátaim tanácsát - letagadtam tíz évet a koromból, és láss csodát - az algoritmus megbarátkozott a gondolattal, hogy egy nő lehet idősebb a férfinál. A felhozotal még így is elég gyenge volt, nem csak a fotókból ítélve, hanem a bemutatkozó szövegek alapján is. A "csevegések" szinvonala pedig időnként hajmeresztővé vált. Kezdődött valami kényszeres szépelgéssel, majd amikor nem talált kellő visszhangot, egészen alpárivá volt képes süllyedni. Kivételt képeztek a külföldiek, különösen az angolszász országokból írók, akik láthatóan sokkal komolyabban vették a dolgot, rendesen bemutatkoztak, nem tolakodó, de kedves leveleket írtak. Csakhogy én nem akartam semmilyen távkapcsolatot, nekem kulturális programokra kísérő és utazó-partner kell, akivel persze a szex sem marad ki az életünkből, de aztán mindenki megy haza a saját ágyába aludni... na jó, a szállodákban, külföldön kénytelenek leszünk egy ágyban aludni, de azok az üdítő kivételek, nem a rutin.

Az igazság az, hogy volt akivel hosszabban leveleztem, és volt akivel egy pohár bor erejéig találkoztam is. Elvileg jók is lehettek volna ezek kapcsolatok, az egymáshoz illőség matematikája szerint, valami mégis hiányzott belőlük: az a szikra, amit másfajta ismerettségek során az első pillanatoktól éreztem a kiszemelt férfiak és köztem. Mivel alapvetően kedvesek és udvariasak voltak velem ezek a pasik, jobbnak láttam mielőbb megszakítani velük a  kapcsolatot. 

Egy pszicológus ismerősöm jó régen azt mondta, hogy ha valaki társat akar találni magának, akkor "dobja be magát a körforgásba": menjen minél többet társaságba, olyan helyekre, ahol a már megszokott baráti körén kívüli emberek is megfordulnak. Tévedés azt hinni, hogy bulikban lehet jól ismerkedni. Én a munkámon keresztül ismertem meg szinte minden barátomat, de ha valakinek nem olyan változatos a megélhetése, akkor keressen valamilyen tevékenységgel összefőggő társaságokat - járjon workshopokra, tanfolyamokra, nyelviskolákba, irodalmi estekre, politikai vitákra, egyesületi gyűlésekre, ahol az egyénisége tud kibontakozni, hiszen abba szoktunk beleszeretni nem a göndör hajfürtökbe...

Az utóbbi években anyám fizikai leépülését látva kerestem a rendszeres mozgás koromnak megfelelő módjait.

A sport sosem állt távol tőlem, de az intenzív munkával töltött években, rendszeresnek és módszeresnek nem volt nevezhető. Jártam konditerembe, amit nem nagyon szerettem. A tornatermekkel szemben érzett ellenszenvemnek mély pszichológiai okai vannak - most nem térnék ki rájuk - ha nagyon akarnám, bizonyára legyőzhetném, de inkább más testmozgást kerestem.

Jobb volt az úszás, de a magyar éghajlaton az én rengeteg hajammal a minden napi hajmosás elég nagy macera, és mindennel együtt az úszás legalább két óra a napi programban, amit egyelőre nem engedhetek meg magamnak.

Az mindenesetre kiderült, hogy a természetben, illetve természetes közegben érzem magam a legjobban sportolás közben. Mire erre rájöttem, szerencsésen egy olyan országban tölthettem egy évet, ahol a szabadban voltak a tornaeszközök, amelyekkel hasizmot, karizmot is lehet erősíteni. Ezek a "felnőtt játszóterek" már Magyarországon is megjelentek, bár közel sem olyan ismertek és elterjedtek, mint lehetnének.

Abban az évben, amikor minden napomat azzal kezdtem, hogy kimentem a tengerpartra a magam kis játszóteréhez, és napról napra emeltem a gyakorlatok számát - erősnek, egészségesnek és szépnek érezhettem magam. Az állóképességem, a munkabírásom megnőtt, az életkedvem pedig egyszerűen az egekben volt. Körülöttem idősebbek és fiatalabbak, elszántabbak és lazábbak, profik és amatőrök "kínozták magukat" reggelente. Minden napom csodásan kezdődőtt, még akkor is, amikor szemerkélt az eső.

Budapestre visszatérve igyekeztem lobbizni a lakóhelyemen, hogy a közeli, katasztrófálisan elhanyagolt parkot közös erővel újítsuk meg és a gyerekeké mellé telepítsünk felnőtt játszóteret. Ennek már pár éve, de a park olyan mint volt - ebben az országban nehezen történnek pozitív változások...

Mivel sokat dolgozom és munkám során sokféle helyszínre kell eljutnom, a legcélszerűbb mozgásnak a gyaloglás tűnt. A tömegközlekedést a zsúfoltság miatt amúgy sem nagyon szeretem, így egy kis odafigyeléssel időben odaérhetek mindenhová gyalog. A kora reggeli gyaloglás különösen élvezetes. Jobban meg kell tervezni a napom, hogy beleférjen minden, de a város különböző pontjai közötti ütemes járás arra is jó, hogy közben gondolkodjak, megtervezzem a napom hátralévő részét, vagy bármi mást. Van akinek a WC-n születnek a legjobb gondolatai - nekem gyaloglás közben.

A demencia egyik jele a lassú járás - tehát szedd a lépted, ha tovább akarsz élni, ha továbbra is meg akarod őrizni a tested rugalmasságát!

A gyalogláson kívül, az otthoni tornagyakorlatok persze hasznosak és nem is igényelnek nagy helyet vagy bonyolult gépeket. A lényeg itt is, mint a tanulásban - a rendszeresség! 

Van még egy "titkos fegyver" az alakformálásra, a teherbíróképesség fokozására: a lépcsőzés.

"a Genfi Egyetem vizsgálata, amelyben mindössze 20-30 fok lépcsőmászás hosszútávú hatásait vizsgálták olyan alanyoknál, akik előtte alig sportoltak. 3 hónap után fantasztikus eredményeket mértek: a résztvevők testsúlya és derékkörfogata 3-4%-kal csökkent. Megnőtt a tüdőkapacitásuk, javult a vérnyomásuk és a koleszterinszintjük, és összességében 15%-kal csökkent az idő előtti halál eshetősége. És mindez csupán napi pár lépcső megmászásától!"

Saját tapasztalatomból mondhatom, hogy mióta a harmadik emeletre költöztem, és lemondtam a kényelmes liftről a házunkban, ráadásul az egyik munkám is egy harmadik emeleti lakás, ahol rémes lift van - be sem teszem a lábam, és az angolórámra is egy belvárosi ház harmadik emeletére lépcsőzök rendszeresen, naponta minimum 135 lépcsőt megyek fel és le - érzem a hatást a nadrágaimban: a nyár végére símán feljött rám a két évvel ezelőtti kedvencem. Eleinte persze lihegtem, elfáradtam mire felértem, de pár hét alatt ez már semmiség, észrevétlen napi edzés. 

Egy olyan kultúrában, amelyben nem az olimpiai versenyszámokban elért siker a mérvadó, hanem a népesség egészének a mindennapi sporthoz való viszonya, ott nem lesz csoda, ha egy 86 éves nő a fizikai erőnlétéről tesz tanubizonyságot.

Madonna: „Az emberek elfogadják, hogy bizonyos módon kell viselkedniük, vagy öltözködniük, csak azért, mert elértek egy x kort. Én viszont sosem követtem a szabályokat, és hatvan felé sem fogok elkezdeni alkalmazkodni a társadalmi elvárásokhoz.” 

Mint egykori balettos, sokra tartom amit Madonna művelt a szinpadon, egészen a legutóbbi időkig. Tudom, hogy mennyi munka van abban, és ha nem is leszünk olyan izmosak-rugalmasak és tehetségesek öregkorunkra mint ő, a saját egészségünk érdekében tekinthetjük őt is egyfajta mintának. 

Évekkel ezelőtt az a mondás járta, hogy ha valaki visszaül az iskolapadba, akkor újra infantilissé válik, mint hajdan gyerekkorában. Ám az utóbbi időben számos kutatás mutatott rá, hogy a szisztematikus tanulás javítja az életbenmaradás esélyeit.

"Minél több időt tölt tanulással az ember, annál magasabb a várható élettartama a Centre of Health Equity Studies és a Swedish Institute of Social Research közös tanulmánya szerint"

"DNS-vizsgálatok megállapították, hogy amíg az egyetemi diplomával rendelkező felnőtt lakosság körében hosszabb a várható élettartam, addig a kevesebbet tanulók sejtjei gyorsabban öregednek. Szakértők szerint a megfelelő oktatás elősegíti az egészséges életvezetést."

"Az idősebb emberek másképp dolgozzák fel az ingereket, mint a fiatalok, de ez nem jelenti azt, hogy az agyuk kevésbé lenne produktív. Megfelelő stimulációval szüntelenül fejlődik, korra való tekintet nélkül. A rendszeres nyelvi tréning fokozza a szellemi képességet. Pl.: az öregek a nyelvet a fiataloknál helyesebben használják, találóbban fogalmazzák meg a gondolataikat. Olyan idős embereknél, akik naponta két órát gyakoroltak 5 héten keresztül, az emlékezet 26%-kal javult, a logikus gondolkodás képessége 74%-kal, az információfeldolgozás sebessége pedig 87%-kal növekedett. A Life Long Learning - életen át tartó tanulás - gondolatát ki lehet terjeszteni az élet minden területét felölelő tanulásra - Life Wide Learning, s akkor már csak egy lépés a Long Life Learning: a hosszú élet titka: a tanulás."

Pár évvel ezelőtt tartottam egy komoly önvizsgálatot - miként lehetnék sikeresebb a saját szakmámban? A siker, természetesen az anyagi és erkölcsi elismertséget egyaránt jelenti.

Hallatlanul izgalmas kurzuson vettem rész, ami valóban átkódolta a munkamódszereimet és az eredmények már rövid időn belül jelentkeztek. Közben olyan embereket ismertem meg, akikkel korábban esélyem sem lett volna találkozni.

Ott tanultam meg az együttműködés hatékony szabályait, amit Magyarországon végképp nehezen értenének meg: amikor a kapcsolatban lévő felek mindegyike nyer, nem pedig egyik a másik kárán élvez előnyöket. A win-win szisztéma kicsit több munkával, odafigyeléssel jár, de összehasonlíthatatlanul hatékonyabb hosszútávon, mint az ezen a vidéken honos "hogy verjük át a másikat" tipusú lerablásra játszó módszer.

Miközben ezeket a sorokat írtam, kaptam egy köszönő e-mailt valakitől, akit korábban összekapcsoltam egy másik emberrel és ennek a "közvetítésnek" most egy kölcsönösen jó üzlet lett az eredménye. Nekem nem volt ebben anyagi érdekeltségem, de az a jó érzés, hogy egy apró cselekedet, ami részemről igazán nem jelentett nagy fáradtságot, két ember helyzetét tette jobbá - olyan pozitív energia-töltet, amire mindannyiunknak szüksége van az életben. 

Mostanában az angol-tudásom hézagossága kezdett brutálisan zavarni, ezért beíratkoztam egy intenzív tanfolyamra. Naponta két órát tanulok, többre sajnos, nem igen van időm, de ezt a hét öt napján megteszem, kompromisszumok nélkül. A tanfolyamot különböző korú emberek látogatják, mert rugalmas az órarend, az előrehaladás ütemét pedig mindenki maga határozza meg. Minél több órára íratkozunk egy héten, annál olcsóbb egy óra, tehát érdemes minél intenzívebbre venni a tanulást. Aminek egyébként, megvan az az előnye is, hogy rendszert visz az ember életébe. Aki például már nyugdíjas és az ideje elfolyik mindenféle csipp-csupp dolgokra, hirtelen azt érzi újra, hogy minden nap tett valamit a saját boldogulása érdekében, volt miért korán felkelni, felöltözni, kisminkelni, új cipőt venni...

Az olyanoknak pedig, mint amilyen én vagyok, hogy a munka sokszor maga alá temet, mert egy-egy izgalmas feladat magával ránt, az angolóra szervezi a hetemet - képes vagyok nemet mondani, ha az üzleti megbeszélés ütközik a nyelvórával.

A felnőtt emberek másként tanulnak nyelvet, mint a fiatalok. Még emlékszem a gimnáziumi francia órákra - az érettségivel a zsebemben is nehezen szólaltam meg a párizsi tartózkodásom első hetében.

Aztán harminckét évesen ültem megint a padba nyelvet tanulni úgy, hogy körülöttem az utcán is ugyanazt a nyelvet beszélték. Gyorsan haladtam, mert a nap 16 órájában "gyakoroltam".

Most minden igyekezetemmel használni próbálom az éppen megtanultakat - tipusmondatok helyett olyan angol szövegeket írok, amelyeket szívesen kimondanék. Kicsit bonyolultabb, nehezebb, de élménydús minden újabb szó vagy kifejezés, amit megtanulok. Persze, most is izgulok minden modul-vizsga előtt - a belém nevelt kötelességtudat munkál rendesen, ugyanakkor a nap-nap utáni apró sikerek jó érzéssel töltenek el - a demencia réme távolabb került tőlem.

A hosszú élet első alapkövetelménye, hogy dolgozzunk - olyan munkát végezzünk, amelyet szeretünk csinálni. Worksalkoholisták előnyben...

Ha egy nő szenvedélyesen végzi a munkáját, élete nagy részében gyanúsan méregetik - biztos elhanyagolja a családját... 

Fiatalságunk rámegy arra a dilemmára, hogy mit nem csinálunk elég jól, hiszen belemagyarázzák a fejünkbe, hogy egy karrierista nő nem lehet jó anya. Ezért nagyon sok nő csak azután éli ki magát igazán a munkájában, amikor felnevelte a gyerekeit. 

Porba tiport önbecsülésünk morzsáiból újraépítjük önmagunkat és ötven felé futjuk a legjobb formánkat - tudásunk, tapasztalatunk és a saját képességeinkbe vetett hitünk visz előre. Ez az energia símán kitart legalább húsz-harminc évig, ha nem hagyjuk, hogy megint rábeszéljenek a társadalmilag elfogadott viselkedésre: mielőbb menjünk nyugdíjba, legyünk az unokáink bébiszittere... 

Csakhogy nem azért tanultunk, dolgoztunk, szenvedtük el a megaláztatásokat a "tökéletlenségünkért", hogy idő előtt, erejünk teljében megváljunk a jól végzett munka örömétől! 

Na persze, ahhoz, hogy ragaszkodjunk a munkánkhoz, életünk első 50 évében meg kell találnunk azt a fajtát, amit örömmel végzünk, és amiben benne van az állandó fejlődés lehetősége.

Ha nem sikerült ilyen foglalkozást kialakítanunk magunknak a gyereknevelés, a család miatt vállalt kompromisszumok okán, most megvan minden lehetőségünk, hogy megtegyük!

Soha nem késő kiforgatni a világot a sarkából - pályát módosítani, megtalálni a magunk számára ideális elfoglaltságot - a kor szabaddá tesz, ha eldöntjük, hogy ezentúl szabadok leszünk!

Diplomázásom után öt évvel váltottam először - merőben más szakmát választva. Megszereztem a második diplomát is, hogy aztán alig három év múlva azt is a fiókba tegyem. A harmadik újrakezdésem kezdetben nem volt egészen a saját döntésem, de abban is megtaláltam az egyéni hangot, céget építettem, közel húsz évig nem is törődtem mással.

Amikor a gyerekek már felnőttek, több időm maradt magamra, ötvözni kezdtem mindazt a tudást és tapasztalatot, amit összeszedtem az évtizedek során. Semmi, ami korábban foglalkoztatott, nem veszett kárba, az egyik szaktudás erősítette a másikat, együttesen eredményezték a sikert. 

Amíg a fiatalok elvitathatatlan előnye a technológiai tudás, a speciális ismeretek, addig az idősebbek a komplexitásban, a széles látókörben, gazdag tapasztalataikkal lehetnek hasznosak egy sikeres csapatjátékban. A hosszú távra sikeres vállalkozások nem mondanak le egyikről sem. 

Az idősödő nők másik nagy lehetősége, hogy ha addig nem tették - a saját vállalkozás. Lehet, hogy évtizedeket lehúztak egy nagy cégnél, mint alkalmazottak, mert abban a korban a munkahelyhez való hűség volt az érték, azt tekintették biztonságosnak.

Mára ez gyökeresen megváltozott: nem lehet az állami gondoskodásra, a nyugdíjbiztosítókra, a családtagokra hagyatkozni - az öngondoskodás az egyetlen lehetőség a biztos boldogulásra, tehát aki ezt még nem tanulta meg, épp ideje, hogy megtegye.

Eldöntöttem, hogy hosszú életű leszek a Földön, de tudom, hogy ezért keményen meg is kell dolgozzak.

Az aktív, minőségi élet nem szerencse kérdése, bár, nyilván az is kell hozzá, hogy ne üssön el egy autó holnap az utcán, alapvetően mégis, a lényeg, hogy mit tehetünk magunk a boldog öregségért?

Tagadhatatlan, hogy kellenek hozzá jó gének - az acélos dédanyám, aki majdnem megérte a 100-at, a nagymamáim, akik nehéz sorsuk dacára 80-anon túl adták csak fel, anyám, aki rekord-döntésre készül az egészségmániájával, mióta apám meghalt. Hát igen, a férfiak korán haltak a mi családunkban is...

Anyám érdeme, hogy kisgyermekkoromtól kondicionált a hosszú életre: három évesen balettozni vitt, ami egy életre meghatározta a tartásomat, a kamaszkor kezdetén havonta kozmetikushoz küldött, hogy szép legyen a bőröm, az  iskoláimat pedig úgy végeztem, hogy az ötösnél kevesebb osztályzat lelkiismeretfurdalást okozott, mert az ő arca felhőssé vált - elvárta, hogy a maximumot hozzam ki magamból. Mindezeknek máig tartó a hatása, de önmagukban ezek sem elegendők. 

A cél nem csupán magas kort megélni, hanem megőrizni a vitalitást, ameddig csak lehet. Pontokba szedtem a tennivalókat:

1. Munka - nyugdíjról szó sem lehet! Nem csak azért, mert úgy sem lesz olyan nyugdíjam amiből megélhetnék, hanem mert a munka izgalmas számomra,  szeretek dolgozni, frissen tartja az elmémet és a társadalmi kapcsolatrendszeremet. Még jobb, ha munkatársaim vagy ügyfeleim nálam jóval fiatalabbak, mert így átadhatom az én sokéves tapasztalatomat, ugyanakkor feltöltődöm az ő energiáikkal.

2. Tanulás - a munka, a tévézés, az olvasás már nem jelent igazi szellemi kihívást, ezért erősebb agytorna szükséges. Nem csak a jó pap tanul holtáig, hanem korunk idősödő nője is, aki túl van a gyerekei felnevelésén, a karrierje egyengetésén, élvezheti a korábbi évtizedek kemény munkájának gyümölcseként megteremtett kényelmet - na ilyenkor kell beíratkozni valamilyen iskolába. Lehet ez szakmai továbbképzés, esetleg olyan speciális területtel való ismerkedés, ami korábban kimaradt, de a legjobb és a legkönnyebben elérhető a nyelvtanulás. Sose elég belőle, és ma már rengeteg nyelvtanulási módszer közül választhatjuk ki a számunkra legideálisabbat.

3. Testmozgás - a sport minden életkorban jól kondicionálja a testünket, ám ahogy idősödünk ezt egyre tudatosabban kell csinálnunk. Minél több helyre gyalog elmenni, kihagyni a liftet és lépcsőzni, naponta rendszeresen végezni tornagyakorlatokat a hasizmunk és karizmaink erősítésére - ez a minimum. Bár a szex már egy következő pont, itt is meg kell említeni, hogy a lepedőakrobatika a testmozgásnak az egyik legkellemesebb formája, különösképpen, ha az ember lánya kihasználja a különböző poziciók adta izomerősítést.

4. Szex - na persze, legtöbben ezt úgy mondják, hogy párkapcsolat, de sokéves tapasztalatom, hogy élettárs nélkül nagyon jól meg lehet lenni, azonban szex nélkül nem érdemes. A XX. században szocializálódott nőknél nem probléma alkalmi kapcsolatban kiélni szenvedélyünket. Tévedés azt hinni, hogy csak a férfiakban van meg a vadászösztön - egy nő számára nem kisebb élvezet találni egy jó partnert. Nem akarunk hozzá menni feleségül, összebútorozni sem kell, mert a hódítás maga pezsdítő élmény! Ha ehhez még egy jó szex is társul - az maga a Kánaán.

5. Táplálkozás - amikor azt mondta az orvos, hogy kicsit magas a koleszterin-szintem, fel voltam háborodva, mert egész életemben egészségesen táplálkoztam. Szegény apám "nyúleledelnek" minősítette amiket főztem a sok zöldség miatt. Nem vagyok vegetáriánus, de sokkal kevesebb húst eszem mint az átlag-magyar. Csirkét, halat, sok zöldséget, de a pármai sonkától és a jó sajtoktól sem fordulok el undorral. Keveset, de jót enni - ez a jelszó. 

6.  Egészségügyi kontroll - a nők általában többet törődnek az egészségükkel mint a férfiak, és a kor előrehaladtával a prevenció életmentő lehet, ezért komolyan kell venni a különböző szűrővizsgálatokat. 

7. Élménygyűjtés - bár unatkozni sosem volt időm eddigi életemben, most olyan élményekre vágyom, amelyeket fiatalabb koromban nem tudtam megszerezni: sokáig éltem egy "zárt országban", keveset utazhattunk, később, amikor innen kitörtem, az életem újraépítése annyi energiámat vette el, hogy utazásra nem maradt. Most időm, pénzem és még fizikai erőm is van arra, hogy utazzak, tehát az élmény-gyűjtésnek ez a formája a legvonzóbb számomra most. Később talán más lesz.

8. Kinézet - ez az egyik nagy problémája minden idősödő nőnek, különképpen azoknak, akik fiatalon szépek voltak, most pedig naponta belenézve a tükörbe látják a fizikai leépülés jeleit, a ráncokat, a lazuló izmokat, a bőr elszineződését. A rendszeres szépségápolás, a kozmetikus, a fodrász sokat javíthat a kinézetünkön, és most nem beszélek az ennél durvább beavatkozásokról, talán mert még nem érzem szükségét. Minden nő életében elérkezik egy pont, amikor az eredeti hajszíne már csak nyomokban maradt meg a sok ősz hajszál között. Ilyenkor az ember lánya döntés előtt áll - fessük vagy ne? Én korán őszültem, már harminc éves koromban voltak fehér szálak a fekete hajamban, de sokáig ellenálltam a kísértésnek. Aztán volt egy nálam jóval fiatalabb fodrász barátom, aki rábeszélt a vörösre, mert szerinte az úgy illik a temperamentumomhoz. Gyűlöltem ahogy a hajtövemnél megjelent a festetlen sáv, a túl gyakori festés pedig tönkretette a hajszálakat. 2006-ban egy film  adta az ötletet, hogy vállaljam fel az őszséget. Rövidre vágattam a hajam és lehúzattam a vöröset. Az utóbbi időben egyre több "jó nő" döntött hasonlóképpen, az ősz haj divatos manapság, különösen, ha az ápoltsággal és gondosan megválasztott öltözékkel párosul.

9.  Önkéntes, a közösségért végzett tevékenység - az aki az előző 8 pontot betartotta, valószínűleg sosem unatkozik és egyedüllétre sem panaszkodhat, mégis fontos, hogy az idős ember igyekezzen a közösségért is tenni valamit, átadni tapasztalatait. 

Talán feltűnt, hogy a tennivalók között nincs lekvárfőzés, kerámiázás, kertészkedés és az unokákkal eltöltött idő... ami a társadalmilag elfogadott "nagyanyó" tevékenység. Nos, van egy rossz hírem: a XXI. századi, idősödő, feminista nők ugyan ezeket is bele tudják illeszteni a napirendjükbe, de nem ezek határozzák meg az életüket.

Mi, az egyedi és megismételhetetlen életünket még nem fejeztük be - okozunk még meglepetéseket.